Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Emberszeretet


Emberszeretet
 

Talán ez a legmegfelelőbb szó egy olyan idegen ember iránt akit úgy éreztem maga az Úristen sodort mellém váratlanul. Odáig kellene talán visszamennem ebben a történetben, hogy valamikor 2016 szeptemberében elém került egy felhívás, melyben egy feleség haldokló, két rákkal küzdő férje mellé keresett látogatókat. Szinte azonnal motoszkálni kezdett bennem a segítségnyújtás. Úgy éreztem be kell mennem hozzá. Ha egy látogatással legalább pár órára is de örömet tudok szerezni egy ilyen beteg embernek akkor igenis jelentkeznem kell. Hazatérve 2016-os nyári szeretet körutamról csak még inkább tombolt bennem a hála a rengeteg szép élmény után amit útjaim során átéltem. Úgy éreztem addig Istentől én kértem folyton és most ő kér tőlem valamit. 
Ezzel a lelkülettel indultam el a kórházba ahol ez a nagybeteg ember hónapok óta tengette mindennapjait. Szinte azonnal megértettük egymást, órákon át tudtunk beszélni az életről, élményekről, vágyakról, tervekről, mindenről kivéve a halálról, a rákról aminek nagyon örültem. Hihetetlen élni akarása példa lehet mindenki számára. Beszélgetéseink során kiderült hogy megkeresztelt katolikus ember és bár nem élt példás katolikus életet, az utóbbi két évben mióta betegségei elkezdődtek egyre közelebb került Istenhez, keresi, kutatja Isten akaratát az életében, keresi mit és hol hibázhatott amiért őneki mostanra két önmagában is halálos kórral kell megküzdenie. Ezekre a kérdésekre én sem tudtam a választ. Rengetegszer beszéltünk azonban Istenről, a reményről, a próbatételekről, a fényről ami olykor ha halovány és kicsike volt mint egy gyertyaláng de ott volt és pislákolt az alagút végén.
Így nevezte a reményt jelenlegi helyzetében. 
Az élni akarása, a felebaráti szeretet érzése mélyen belém ivódtak a beszélgetéseink alatt. Nagyon sajnáltam, hogy egy élettel teli ember ilyen helyzetbe került. Az az egész helyzet számomra is új volt. A kórház, a sok haldokló és persze bennem is végig ott motoszkált a kérdés, mit akarhatott Isten tőlem mikor szemem elé került az a felhívás? Mit akarhatott  tőlem egy ilyen helyzetben? Nincsenek véletlenek és semmi sem történik ok nélkül. Egyik napról a másikra, mondhatni pillanatok alatt egy ilyen helyzet közepén álltam, tele hálával a szívemben, szeretettel és részvéttel egy haldokló ember iránt. Nap nap után erősebb és erősebb lett bennem a gondolat, aludni sem hagyott, szinte belülről jött a késztetés, egy belső hang a lelkemből, felszínre tört bennem mint egy kitörő vulkán; jelentkezzek őssejt donornak, hátha alkalmas lehetek én is a számára és kaphat így egy esélyt az életben maradásra. Szívemben ezzel az elhatározással robbantam be másnap az Országos Vérellátó Szolgálathoz és minden szükséges dokumentumot és nyilatkozatot aláírtam felebaráti szeretettel a szeretet és az élet nevében nagybeteg testvérem és többi embertársam részére. Ismeretlen öröm járta át egész bensőmet. Megtapasztaltam hogy milyen öröm az amikor önmagunkból adhatunk valamit, egy kis darabot, egy részt abból amit Isten adott nekünk. A vérem, a sejtjeim amelyek bennem lüktetnek, minden porcikám, Istentől van és én ezt odaajándékozhatom valakinek hogy esélyt kapjon, hogy élhessen. Korábban nemigen foglalkoztatott ez a dolog, hogy donor legyek egy másik ember számára. Nem tudom miért akkor és miért épp ily módon jött el az életemben az a pont hogy mindent elsöprő örömmel és szeretettel saját elhatározásból adjak valakinek valamit magamból. A hit titka volt talán ez is, csak úgy mint oly sok minden az életemben, de nagyon jó érzés volt! A vérem vizsgálatára nagy reményekkel vártunk, hogy alkalmas vagyok-e. Sok mindennek kellett volna rendben lennie ahhoz hogy alkalmas őssejt donor lehessek akár nagybeteg testvérem, akár más ember számára. De akárhogy is alakultak a dolgok, én mégis úgy éreztem, ezzel a lépéssel tettem igazán csak valami fontosat embertársaimért. Mert valami olyasmit ajándékozhatok másnak ami bennem van és Istené. Amíg azonban várakoztunk, maradtak az élettel és bizalommal teli beszélgetések, a tervek, a vágyak, a szeretet, a remény, az erő, a kérdések Isten felé, a miértek, a csendes imák. Istenünknek azonban egész más tervei voltak. Egymás keresztjét hordozva, a földi életért kiáltva, egymás keresztjét hordozva, teljes reménységünk és várakozásunk közepette Teremtőnk úgy döntött hogy 2017. február 22 - én életének 44. évében éjjel magához szólítja nagybeteg testvéremet. Néma csendben ömlöttek a könnyeim emberi szeretetből de ugyanakkor hálából is mert tudtam, nagybeteg testvérem hazatért.



 

2017. március 2 - án száz és szász imádsággal a szívünkben kísértük őt a legmélyebb szeretettel utolsó útjára.
Szeretet út volt ez a számára és a mi számunkra is.
Minden emberi hitünk, reménységünk, hitünk, szeretetünk, buzgóságunk és küzdelmünk beleveszett a Fölséges Isten hatalmasságába. Emléke, a beszélgetéseink, az élni akarása adott valamit a lelkemnek ami azelőtt hiányzott és ami ha nem lett volna, most üresen állna lelkem darabkája.
Nagyon hálás vagyok nagybeteg testvéremnek mindezért és Istennek amiért megismertetett egy ilyen rendkívüli küzdelemmel és megpróbált egy ilyen helyzetben.
Ez a történet akármilyen véget is ért, megtanított arra hogy mit is jelent igazán a felebaráti szeretet. Mit is jelent hordozni egymás súlyos keresztjét szeretettel és odaadással. Egyetlen percig sem kételkedem abban hogy a mi keresztjeink melyeket egymásért hordozunk nemcsak egymás vállán hanem Krisztus vállán is ott
vannak és velünk együtt cipeli őket.

 

 

postulat.tau.jpg

 


Feltámadunk, találkozunk!

 

   img_20161031_140631.jpg             img_20161031_140723_1.jpg
 

  img_20161031_140848--1-.jpg                img_20161031_171559.jpg
 

img_20161031_155735.jpg                img_20161031_154300--1-.jpg

 

laci2017.jpg

 

sos-logo-without-shadow--1-.jpg